A barátság ápolása és a vaddisznó állomány apasztása lett volna a cél. Hívogatott a zalai táj, a baráti társaság és a disznóvadászat lehetősége, de sehogy nem akart összejönni a szabad hétvége. Este kénytelen kelletlen magyaráztam a telefonban a miérteket, és közben magam sem hittem, amit mondanom kellett - nem tudok elmenni. Érti, mondta Miklós barátom, de azért térjünk erre vissza reggel, aludjak még rá egyet. Hatalmas szíve van, gondoltam magamban. Lezárhatta volna, annyival oké, hívok mást helyetted, de Ő nem ilyen. Egész éjszaka rágtam a kefét, hogyan szervezzem át az életem, evett a penész, hogy ott lehessek a barátaimmal ezen a hétvégén, Zalakaroson. Délelőtt aztán új lendülettel addig csűrtem csavartam a dolgokat, hogy megtört a jég, felszabadultam és némi ügyintézés után alkalmas fegyvert is szereztem a terelésre (az enyémen nyílt irányzék nincs és a 8x56-os céltávcső látómezeje is túl szűk a futó vad lövéshez).

Pénteken már a surdi „vadász panzió” vendégeként készülődtem én is a másnapi vadászatra a szomszédban.

Szombat:

A részletes eligazítást és számhúzást követően jó hangulatban, esélyeket latolgatva, egymást ugratva traktoroztunk ki a tengelytörő, vesekő elindító, kőkeményre fagyott, összevágott erdei úton a szombatra betervezett helyszínre. A terület erdős, magasabban fekvő részébe tartottunk. Korábbról ismert állásomat, a 4-est húztam. Előttem az út terelés felőli oldalán szálas erdő nyújtott jó kilövést. Balra hegyoldal, jobbról jókora huppni a kocsiútban, alatta kefe sűrű iszalagos, bedőlt fás az út mente. Hátam mögött pedig jókora vízelvezető árok húzódott meredek erdős parttal, felette a fennsíkon felhántott kukorica tarló. Mindent elrendeztem magam körül, egyszer kétszer vállba vettem a fegyvert, próbáltam bemérni a lehetőségeket aztán elhelyezkedtem a háromlábú kisszékemen egy deréknyi fatörzs mellett. A hosszú ütött kopott lódent ölembe terítettem, puska a kézben és csendesen figyeltem az alvó erdőt. A pocsolyákon és belvízfoltokon kemény páncél hízott január keze nyomán. Vékonyka hófoltok fehérlettek a tavalyi avarszőnyegen és egy harkály vidám csikk-csikk kiáltása szállt a völgyben, amikor a baloldali hegyen ropogás támadt. Két ereszkedő szarvast hámoztam ki az ágszövevényben. Gyerek bikák voltak mindketten, egyikük ígéretes, másik csak 30-35 centi forma gyengécske nyársakat viselt homlokán. Csendben gyönyörködtem bennük. Csörömpölve tört alattuk az odvas pocsolyák feletti jég, közeledtek, és a krampusz már hozzám is ért. Ott fészkelődött karnyújtásnyira az iszalagba fulladt kidőlt fa túloldalán. Végül csak kikapaszkodott az útra és eltűnt a hátam mögött. Társa visszahúzódott a hegyre, ahol időközben újabb szarvasok gyűltek össze az első lövések okozta kavarodásban, majd feljebb váltott a társaság és elnyelte őket a rengeteg. Kavargott a szél. Az első hangfoszlányok fülemig értek már a közeledő mozgató emberektől. Itt ugrik, meg-ahol, ni, a disznó- és ehhez hasonlók. Már közel jártak állásomhoz a hajtók, amikor jobbról a huppni alatti ciheresből recsegés indult felém, amire óvatosan felálltam, ám az emelkedő puskacső tétován megállt a levegőben. Mintha tanulták volna valakitől, pont a domb él közelében törtek ki a kocsiútra a kistestvérek. 5 vörösbarna, szurtos, süldő. Így az útra nem lőhettem, és a vezetőjük, aki nagy stratéga lesz, ha megöregszik, háttérben a közeli vadászlakkal, felvezette kisöccseit-húgait a mögöttem húzódó partoldal élére is. Kutya rágja meg a csontjaitokat!- gondoltam. Horizontra nem lőhetek! Mielőtt eltűntek volna két lövést pazaroltam rájuk, vagy sokkal inkább a partoldalra. A középső és a legfáradtabb, a sor végén tátott szájjal loholó legkisebb krampusz lejjebb került meg egy fát a meredeken, amire én akkurátusan kétszer az orruk elé dörrentettem a partba. Nem sokat kellet várni a folytatásra sem. Amint a szélső két ember élénkpiros hajtómellénye beleveszett a ciheresbe, már jött is a kiáltozás hátra megy a disznó. Ki is vágódott a 70-80 kiló körüli disznó a szálasba! Hátra engedtem, és egy alkalmas nyílásnál a fák közt az orra elé lendítettem a csövet, mit a nyúlnak és láss csodát, nem vetett cigánykereket a kacifántos disznaja, mert most a másik oldalba lőttem magamnak egy zalai dombot! No, mikor ezt a nyulas dolgot később előadtam a komáimnak, jött az okítás csőstől. Miszerint ha így jön, oda fogj, ha úgy jön, ide fogj a disznónak. (Tényleg van még mit okulnom.) Erre nemes egyszerűséggel meggondolatlanul azt találtam mondani:

- Az egész a disznók hibája! Én jól odafogtam, csak ők nem értek „oda”!

Nem részletezem a hatást, amit kicsi feleségem tetézett még egy telefonhívással kisvártatva:

-          Mi a helyzet, lőttél valamit? 

-          Háromból semmi! –mondtam nekikeseredve.

-          Hagyd abba! (mármint a vadászatot)

Erre már mindenkiből kibuggyant a röhögés, belőlem is. A fejedelmi vacsoránál ért még egy meglepetés. Zalakaroson kávéscsészéből isszák a vadászós nedűt. Persze szigorú felügyelet mellett, csak az arcpirosításig, hiszen holnap is van nap. 

Vasárnap:

Még mindig az előző napi aranyköpések miatt ment az ugratás, (ami minden társas vadászat szerves része, fontos alkotóeleme, mert fűszerezi azt). Meggondolatlan apróvadas „nyúlvadászként” felelőtlen ígéreteket tettem arra az esetre, ha netalán tótágast állna egy szerencsétlen disznó a lövésemre. Végül kis híján rajta vesztettem, mint később kiderül, mert szóba került, hogy zalai disznóra még nem avattak…

 A csípős hidegtől kipirulva jókat nevetve felszabadultan múlattuk a reggelt a pipacsszínű MTZ platóján zötykölődve, összebújva a cúgos helyen, mint a malacok a szalmában. Aztán az utolsó szakaszt, már Miki mindent járó parancsnoki Uazával tettük meg. Nekem a kilences lesig szólt a jegyem. Ott megkaptam az utolsó instrukciókat, na meg minden jót a tarisznyába. Na, nem csak azt az sz-betűs kívánságot, hanem uzsonna csomagot is, amit jó barátom élete párja készített mindegyikünknek. Kedves figyelmesség volt, ami egész hétvégén kísért bennünket.

Egy szó, mint száz új reményekkel telve kapaszkodtam fel a magaslesre. Balról egy kefe sűrű bozótba vágott szóró nyiladék volt, ahol kamatoztathattam volna a futó vad lövő nyílt irányzék előnyeit. Alig töltöttem be a fegyvert, egy gímtehén jelent meg a nyílás távoli végén, majd átment a borjú is. Kicsit mérgelődtem magamban, mert annyira lekönnyítettem a felszerelést, hogy a kereső távcső is otthon maradt. Most meg, de jó is lett volna, ha velem van. Már el is pattantak az első lövések innen is onnan is. Némelyiknél még puffanós becsapódás is volt, szó szerint, mert hát ment abból a hegyoldalba is bőséggel, min utóbb kiderült. Jöttek hírek is, csepegtek az információk. Egyik komámnál már három disznó mellet egy róka is fekszik, másiknál is megfáradt egy süldőcske. Felettem meg csak a libák kavarogtak az ólomszínű égen, meg messze mögöttem szarvasok a kukoricásban. Hó szagú leheletével ontotta magából a látnivalókat a Berek. Igen, aznap Fekete István mesevilága, a Kis-Balaton menti berki részt mozgatták nekünk a fiúk. Minden idegszálammal koncentrálva vártam, hogy valahol meginduljon felém a ropogás-recsegés, megjelenjen a fekete sereg. Aztán úgy jártam, mint szalonkaváráskor a fejünk fölé csapó denevérrel. A közeledő avarzörgésre meglódult a szívem, és kibújt a nyiladékra egy rézpáncélos fácánkakas. A franc megeszi az egészet! Végtére is nem olyan nagydolog, egy lövéssel felborítani a nyiladékon átszáguldó vaddisznót- vidultam magamon. A bársonykabátos cinegék vidáman bujkáltak az ágak között, ők is mulattak buzgóságomon. Lassacskán eljött az idő, hogy előkandikáljanak a szélső piros mellények az erdőből. Jobbról közeledett, előttem haladt volna el a hajtás és hatalmába kerített az érzés, hogy már megint a lábuk alól fog kiperdülni elém a disznó, a nyakamat ráteszem. Még talán 150 méterre közelítettek rám és harsant is a kiáltás:

 - Ahol, megy a disznó! - lövés csattant – Fordul kifele oldalra, mindjárt kiér!!!

Törve-zúzva vált el az erdőtől a szurtos pokolfajzat, minden sörtéje felállt, amint repült a lerágott vadföldön át. Mindenszentek most segítsetek - fohásszal kereste a piros légy a disznó orra hegyét….de messze vagy…lendült a cső elébb, és a lövés magától repült a disznó felé. Még éppen elhalt a dörej a Berek felett, a vad áttörte magát az erdősávon és hallottam a terelők szavát:

–        Jó huppanós lövés volt, biztos bekapta!

 Új lőszer lapult a csőben, várta már az indulást és a disznóm újra felbukkant sánc túloldalán. Halvány mása volt iménti önmagának. Hol volt már az előbbi lendület? Sebzett vadam felpúposítva osont a fasor túl felén. Kétszer engedtem el megváltásnak szánt lövést a bokroson át, és a disznó közben elérte a kukoricást. Remény s kétely adták fejemben egymásnak a kilincset, meg lesz é, vagy, nem lesz az első zalai disznóm? Átfagyva álltam a magaslesen, és nem, tudtam eldönteni hirtelen, hogy az átélt izgalmaktól reszket a les alattam, vagy tényleg ennyire hideg volna? Végül alattam gyülekeztek, szállingóztak hozzám a megtépett emberek a Berekből. A legmosolygósabb ért be legelőbb.

-          Én lőttem ám, de nem találtam el. De legalább kifordult ide, szép kis kan volt.

-          Vajon meg lesz e?

-          Meg kell legyen, jól megkapta. Benne kell legyen, ott lesz az a kukoricásban.

Odaért Zoli is, a hajtás vezető, elmeséltem neki is töviről hegyire hol jött, hogy volt. Közben többen is mesélték mit láttak belőle, egyikük előtt fordult meg a disznó a befagyott jégen. Saccolgattuk mekkora lehetett (nekem kisebbnek tűnt).

-          No, majd visszafelé meg lesz! Bement a következő hajtásba, ha gyomros, addig is betegszik, ne is hangoskodjunk itt tovább- mondta Zoli.

 Így egyedül maradtam a kétséggel a kalapom alatt. A libák csak egyre húztak felettem, szomorkás szavuk messze vitte a megélénkülő szél. Hideg kezeivel simogatott, kedveskedve hízelgett január vége, de én inkább felhajtottam a galléromat és összébb húztam magam, alig vártam, hogy visszaérjenek a hajtók és kiderüljön az igazság. Aztán ez is elkövetkezett, de a gyakorlott hajtók elébb még kifordítottak a vadföld messzi, túl felére egy konda szarvasokkal elegyedett disznót, a kukoricás előtt még kiigazodtak, vezetőjük figyelmeztette őket, hogy sebzett disznó lehet a táblában, aztán megindultak. Gyertek még, még egy kicsit- húztam a szememmel őket- valahol ott kell, hogy legyen! Egyszerre magasba lendült egy kalap és hallottam ám: Itt fekszik, kis kan! Hirtelen kisütött a nap a lelkemben és lengettem én is vissza a kalapomat. Hát csak meg lett a nyúlvadász disznaja.

Amikor közelebb ért a hajtók vonala, odajött az a mosolygós vadász a szélről, véres kukoricacímerrel és sapkával a kezében:

-          Gratulálok! Ugye, hogy meglett? Két lövésed érte el, az első középen keresztül verte.

Megható volt az őszinte vadászöröm.

Este levett kalappal, vadászélményekkel gazdagon, pirosra cserzett arccal búcsúztattuk a máglyák fényében terítéken fekvő vadat. A záró vacsora után nehéz szívvel váltunk el gondos házigazdánktól. Örökre hálás leszek Barátom a vendéglátásért, a kis kanért és azért mindenképp, hogy visszahívhattalak akkor, másnap!

Vadászüdvözlettel: Cs.R.